Hangulatok: A mentőkérdés

Hangulatok: A mentőkérdés:         Csinos nő ült előttem. Pedig nem volt fiatal: a negyvenes évei elején járhatott. Platánfakéreg-színű kosztümben, vékony a...

A mentőkérdés

       Csinos nő ült előttem. Pedig nem volt fiatal: a negyvenes évei elején járhatott. Platánfakéreg-színű kosztümben, vékony aranykeretes szemüveggel elegáns jelenségnek is mondhatnám. Kíváncsi voltam, hogy mit fog hazudni. Hiszen hazudnia kell saját magáról. Ilyen helyzetben mindenki többnek akarja magát mutatni, mint ami. Ennek ellenére elég határozottan nézett rám: olyan közhivatalnoki tekintettel. Talán úgy gondolhatja, a hazugság nem bűn. Hiszen a tízparancsolat sem tiltja, de a Büntető Törvénykönyv sem szankcionálja. Talán tudja, hogy nem én döntök a sorsáról: lépcsőfoknak tekint, amit át kell lépnie és közben lenéz. Esetleg arra gondolhat, én vagyok az, akivel le kéne feküdnie, és egy szexista állatnak tart. Alig tudtam visszatartani a mosolyomat: szigorúnak kell látszanom. Kerültem a tekintetét és az előttem heverő dokumentumokban meredtem. Még szimpatikus is lenne, ha nem nézne. Fölemeltem a fejem, pillanatra rámeredtem, aztán a feje fölött az ablakon beszűrődő ilzstadti fényeket bámultam. Ha kutya lennék, most hanyatt

fekve behódolnék: nem tudok a szemébe nézni.

     Pedig valahogy meg kell tudnom, hogy akar-e még gyereket. Lassan indult meg a beszélgetés. Először az iskolaéveiről kérdeztem, hátha elaltatom a gyanakvását. Én kérdeztem, de ő nézett engem kérdőn. Akadozva haladtam vele, de aztán bemelegedtünk. Kis sikerélmény volt, hogy egy idő után nem kellett kérdeznem, ha tőmondatokban is, de beszélt a hivatásáról és az eddigi munkahelyeiről. Nem dicsérte magát, nem tudtam eldönteni, szerény-e, vagy álszerény.

     Már nem akartam, hogy hazudjon, ezért közbeszólásokkal próbáltam a beszélgetést az általam kívánt mederben tartani. Minden közbeszólásomnál, gyilkos pillantást vetett rám, és elhallgatott. Emiatt nem mertem a magánéletére térni, így az instrumentumokra próbáltam rátérni. Megkérdeztem, hajlandó-e a saját hangszerén dolgozni, igent mondott. Tudtam, hogy a próbajátékon túl van, de kíváncsi voltam, milyen minőségű hangszert használ: a kopottas vulkánfíbertok nem sok jót jósolt. Bár régi trükk, hogy a mesterhangszereket kopott tokban tartják a csellisták, azzal áltatva magukat, hogy így megtéveszthetik a vámosokat és tolvajokat. De most egy nem túl drága, mondhatni átlaghangszert rejtett a tok. Ennek nem örültem, és el is mondtam neki az aggályaimat a hangszerbérlési árakkal megtűzdelve. Megnyugtatott, hogy ez csak a gyakorlóhangszere, van otthon egy Eickmeyere. Elégedetten bólogattam és belekapaszkodtam az otthon szóba. Elhatároztam, ha visszautasítja a kérdést, nem kínzom tovább, és javasolni fogom a felvételét. Beszélt a szakmabeli férjéről, és a nagykamasz fia említésekor éreztem alkalmasnak a pillanatot. Meglepte a kérdés, halványan el is pirult, majd áthárította a kérdést a férjére, kérdezzem őt. Megkönnyebbülve mondhattam, hogy javasolni fogom a felvételét, talán kollégák lehetünk.