A minap leszólított egy harmincas evek elején járó szakadt férfi. Megkérdezte, szeretem-e a költészetet. Azt válaszoltam, hogy szeretem, viszont nem szeretem, ha leszólítanak. Pedig ő olyan verseket tudna nekem mutatni, amilyeneket még sosem olvastam. Ebben biztos voltam, mint ahogy abban is, hogy pénzre megy a játék. Beültünk így a környék leglepukkantabb kocsmájába, szerényen csak egy kisfröccsöt kért magának, én beértem egy pohár szódával. Mivel nem volt nálam a szemüvegem, megkértem, olvasson föl nekem. Akadozva olvasta fel dilettáns sorait, olyan érzésem volt mintha Verlaine-t hallgatnék rossz magyar fordításban. A nyolcadik kisfröccs után köszöntem el tőle. Hazafelé betértem a kávéházamba, egy abszintra: tisztulásra vágytam. Ám éreztem a hátamon valaki tekintetét: egy szemüveges hölgy bámult rám szelíden, de leplezetlen tolakodással. A harmadik abszint után fordultam hozzá egy kérdéssel:
- Hölgyem, szabad megkérdeznem, hogy mi a véleménye a világirodalomról?
