*Az alábbi szövegfolyam életem egyes eseményeit tartalmazza Mozart operáinak történéseivel és fiktív elemekkel vegyítve. A szövegben szereplők neveit megváltoztattam: azok az emberek, akikkel kapcsolatban említést teszek, valaha élt, Mozarthoz köthető személyek neveit viselik, ugyanakkor Mozart életének mellékszereplői ma élő emberek tulajdonságait kapták. A leírt események, valamint írásaim, zeneműveim összehasonlítása, életem egyes momentumainak párhuzamosítása Mozarttal fölösleges és értelmetlen. Köszönettel tartozom Styrna Katalinnak szubtilis rezdüléseiért, Nagy Gabriellának a szöveg gondozásáért, valamint Vécsei Ritának a nógatásért.
A halálomra készültem. Túl voltam a végrendeleteken (mind a kettőn), s befejeztem azon zenék letöltését, melyeket még nem mutattam meg, de megmutatnék a gyerekeimnek. A halál időpontját egy asztrológus jóslatából tudtam meg. Mivel elég meggyőző volt, s a családtörténetem életátlaga is fedte az időpontot, komolyan vettem, hogy 2012. február 13-án meg fogok halni. 12-én már nem vettem be a gyógyszereimet, nem ettem, pedig éhes voltam, hiába olvastam valahol, hogy teli hassal nem jó meghalni. Hajnali három-húszkor kellett volna meghalnom, de nem vettem be altatót sem, meg akartam élni a halálom, ám elaludtam.
Másnap egykedvűen ébredtem, nem örültem igazán, hogy nem haltam meg. A szokásos reggeli szertartások (pisilés, kávé a konyhában, cigaretta az udvaron) után megnéztem az emaileket: semmi különös, csak a feleségem, akinek elfelejtettem szólni, hogy meghalok, értesített levélben, hogy hol találom az ebédet. Nem volt kedvem nekiállni dolgozni, virtuális társasági életet sem akartam élni, poszt-depressziós állapotomon a zenehallgatás sem segített. Inkább eszembe juttatta, mire fecséreltem el az egyetlen életemet. Gondoltam, a rendrakás segít. Apám könyvtárosi-raktárosi munkaszeretetét örökölhettem: szeretek rendezgetni, de csakis számítógépen lévő fájlokat. Automatikusan nyitottam meg a Google-fiókot. Spamek szelektálásával kezdtem. Kijelöltem a legfölsőt, majd shifttel a legalsót, és töröltem. Jólesett. Jöhet a másik emailfiók, aminek a tartalmát át kellett néznem, mert a hotmail spamszűrőjet nem tudtam jól beállítani, meghaladta az informatikai képességeimet.
A tőzsdei jelentések között bukkantam Walsegg levelére. Amikor megnyitottam, s elkezdtem olvasni, a betűk jojóztak a szemem előtt. Levettem a szemüvegem, lehajtottam a laptopot, s becsuktam a szemem is. Amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy eszméletvesztésem volt. De már racionálisan gondolkodtam, bár egyértelmű volt, hogy a napnak nincs vége, az eszméletvesztésnek volt ésszerű oka: a gyógyszerelhagyás. Éhes voltam, nekiláttam rántottát sütni. Reggeli után azzal tértem vissza az ágyamhoz, hogy folytatom a lustálkodást és a levélrendezést. Walsegg kiment a fejemből. Amikor kinyitottam a gépet, olvasatlanul töröltem a levelét. Átraktam néhány filmet egy külső merevlemezre, majd fülzúgás jelezte a közeledő ájulást. Bekaptam egy Teperint, igyekeztem a figyelmemet valamivel elterelni: megnyitottam egy pornóoldalt. Álmosságot éreztem, magamra húztam a hálózsákot. Nem tarthatott sokáig az alélt állapot: a képernyőn még ugyanazok keféltek. Öreg vagyok én ehhez, persze voltam ám ennél öregebb is. A hálózsákom színe zöld, fonákja lila. A magányos emberek mormogásával mentem ki a fürdőszobába, ellenőriztem az arcom: a szemem beesett, a hálózsák fonákjára emlékeztető színű, piócaszerű képződményekben meglehetősen gazdag látványt nyújtott. A borostám a bögresárga különböző árnyalatait mutatta.
Poldi bácsi török volt, közép-anatóliai török. Nem tudom, hol van Anatólia közepe, de Poldi bácsi még gyerekként átment a szomszéd faluba, ahol idegennek vélték. Valójában szökött: lelkiismeret-furdalást érzett nagyapja halála miatt. Akkoriban kemény tél lehetett azon a vidéken, egy gyerek nem juthatott messzire. Amikor a rendőrök megtalálták, nem tudta elmagyarázni, honnan jött, a nevét sem volt képes megmondani. Az egyik rendőr rokonánál helyezték el, aki a vilajet tisztviselője volt, szörnyű dohánysárga angórabundájának szagát később megzenésítette.
Amikor Poldi bácsit hazavitték, már nem feküdt a nagyapja ott, ahol legutóbb látta. Viszont otthonában már ő maga vált idegenné: csak a sárga szőröket vette észre, s hogy minden szőr takar valamit: a nagyapja félig lehunyt, üreges szemét és merev vicsorgását. Poldi bácsi tehát újra megszökött, ezúttal ellentétes irányba: kelet felé, ahogy később megtudta. A faluban nem volt utca, a házakat és udvaraikat kerítés választotta el. Poldi bácsi gyerekhangokat hallott lentről. Elmozdította a kőlapot, s lenézett a pincébe, de a gyerekhangok elhalkultak, csak egy kutya nyüszítését lehetett hallani, a háttérben valaki trombitált. Poldi bácsi fázott, a pincelejárat meleget ígért, de a kutya visszatartotta. Poldi bácsi félt a kutyáktól, mint a legtöbb nyolcéves kisfiú. A kutya elnémult, s Poldi bácsi megpróbálta tovább tolni a fedőkövet. A kő megakadt, Poldi bácsi fölnézett, a felhőktől szokott segítséget kérni, de hátul az ezüstlevelű citrus mellett egy férfi állt kabát nélkül, kalapban. Amikor a férfi kilépett a kalapjából és elindult felé, Poldi bácsi hirtelen mozdulattal lecsúszott a tizenkét hüvelyknyi nyíláson, s elindult a föld alatt a Tuz Gölü irányába.
 |
| A Tuz Gölu sóstó |
 |
| Mehmet Scholl |
 |
| A Marienbrücke |
A híd körül sirályok röpködtek véletlen mintázatokban. Eszembe jutott, hogy mégiscsak 13-a van, ma fogok meghalni. A hídvasnak támaszkodtam, s lassan nyúltam oda, ahol a mellkasomon a szorítást éreztem. Alattam a folyó csilingelt lassú sárga méltósággal, ahogyan azt régi villamosokról írta Erich Kästner. Kezdett a világ elsötétülni, próbáltam nyitva tartani a szemem. Vártam azt, amiről annyiszor olvastam: az alagutat, melynek végén csend van, nyugalom és fény. Aztán jött a szájszárazság s az ismerős remegés. Folyt rólam a víz, tán jobban, mint alattam. Nem lett volna szabad az asztalon hagyni azt a büdös halat a Tokyóban. A zsebemben kotorásztam, kerestem, de eszembe jutott, a kocsiban hagytam, ami ilyenkor segít, a Ritter keserű csokoládét. A sirályok röpködése szabályossá vált: jól kivehető deltaalakzatot vettek föl. Még hallottam a fejem koppanását a vason, de fájdalmat nem éreztem.
Poldi bácsi fázott, bár a pince jellegénél fogva melegebb volt a szokásosnál. Hiába lehelte a kezét, annyira fagyos volt, hogy égetett. Poldi bácsi azt hitte, a cehennem fogadta be. Körülötte óriás és éles, vékony tárgyak magasodtak: ilyen lehet a sárga szőr, ha megnő. Úgy érezte magát a pokolból kinövő égig érő fűben, mint egy birkakullancs. A távolban fehér vitorlaformájú fény derengett, elindult felé. A pince barlanggá tágult, alját huzattól fodrozódó víz borította. Félóra tocsogás után egy hatalmas csarnokba érkezett.
 |
| Poldi bácsi barlangja |
A hölgy tekintete szikrázott:
- Der Holle Rache kocht in meinem Herzen – vetette oda dühösen.
A fiú tudta, hogy németül beszél, de már nem értette nagyapja anyanyelvét. A nő fenyegetően tekintett rá, s mikor váratlanul megremegett az alagút az irdatlan mennydörgéstől, jobbnak látta menekülőre fogni. Szaladtában még látta, hogy egy rejtett nyílásból az eső rácsorog az üvegasztalra, és hallotta, hogy a hölgy huhogva szirénázni kezd.
 |
| Ilyen üvegasztalnál ült a Nachtkönigin |
Végre megláttam a várva várt fényt. Nem volt túl kellemes, bár Old Spice after shave-illattal társult. Hangokat is hallottam, kinyitottam a szemem. A fény egy zseblámpából jött, melyet egy orvosi ruhás, festett nő tartott. Formás lába csíkos volt a fehér-vajszínű harisnyájától, s az orra alatt diszkréten kis bajuszka szőkéllt.
- Jó estét, Eunike vagyok, az ügyeletes orvos – búgta.
- Kisztihand – rebegtem erőtlenül.
- Friedrich Eunike – felelte.
Próbáltam egy csalódott mosolyt erőltetni magamra. Dr. Eunike elmondta, hogy a jezsuita kórházban fekszem, mentő hozott be. Halványan emlékszem valami szirénahangra. Glukózinjekciót és komplex b-vitamint szúrt belém. Éjszakára benn tartanak megfigyelésre, s a holnapi konzílium után kiengednek. A hitelkártyámról levettek nyolcvan eurót: nem olcsó szállás. Azt is elmondta, hogy egy úr várakozik rám a folyosón, és ha valami kívánságom lenne, csak szóljak, hallani fogja, a szoba be van kamerázva. Beengedte a rám váró férfit, majd kilibegett.
- Baszki, azt hittem, meghaltál – mondta Poldi bácsi.
- Én is...
- Idehoztam a kocsidat, áramra tettem. Holnap indulhatnánk. Köszi a Ritter csokit.
- Szíbaz.
- Te, ez a buzi orvos zongorázik.Válaszképpen felmutattam a videókamerára. Poldi bácsi sárga lett, mint egy tengeralattjáró. Megbeszéltük egy találkozót. Az öreg vigyorogva elbúcsúzott, én meg néztem a fehér plafont. Próbáltam felülni, de csak a takaró csúszott le rólam. Bizalmatlan takaró. Elkezdtem aggódni a kulcsaim miatt, szoktam fölöslegesen aggódni. Felemeltem a fejem, üres sarkok néztek vissza. Babonából megszámoltam őket, s ránéztem a schaffhausenemre: este tíz múlt. Tehát még szűk két óra, és talán életben maradok.
 |
| A schaffhausenem |
Vagy félóra hosszan néztem a semmit, s nem láttam olyat, ami fölkeltette volna az érdeklődésem. Föltápászkodtam, szerencsére a sétabotomat behozták. Elkezdtem a kabátom zsebeiben matatni, kissé idegesített, hogy nem hallom a lakáskulcsom csörgését. A mobilom használhatatlan: lemerült, töltő az autóban. A pénztárcámból hiányzott a hitelkártyám, de tudtam, hol van: majd visszaadják, ha aláírtam a lehívási engedélyt. Végre megtaláltam a sárga Philip Morrist. Kimentem dohányzóhelyet keresni. A folyosó végéről halk zongoraszó szűrődött be, Eunike a Szűz imáját játszotta, fura ízlése van. A folyosón elburjánzottak a színek, mintha egy Keserü Ilona-festménybe léptem volna. Különös jelentéseik vannak az árnyalatoknak, talán emiatt is ismerhetők különböző neveken: párizsi kék, királykék, azúrkék und so weiter. Ám elképzelhetetlennek tartom, hogy azt a sárgát, amit most láttam, néven lehetne nevezni, ha mégis, az esetben hihetetlen sárga lenne. Kórházi folyosón a színeknek megkülönböztetett jelentésük van. A falakra piros, kék és zöld sávokat festettek: ezeket kell követni, ha el akarok jutni valahová. Minden más sárgán, illetve annak elképesztő árnyalataiban virított. Tulajdonképpen a vécére szerettem volna eljutni, ám egyik sáv sem vezetett oda, lassan belenyugodtam, hogy nem tudom elvégezni a dolgom. Viszont megtaláltam a smoking roomot: egyetlen dohányzószobája volt az összes osztálynak. A füstelszívó túl jól működött, begombolkoztam. Nem voltam egyedül: egy titokzatos nő ült a falnál, kinyitott laptopját bámulva, szubtilis mosollyal. Nem nézett föl, így nyugodtan nézhettem. Arckifejezése olyan volt, mintha egy kérdésre várna választ. A szájában lezseren lógó cigarettával és fekete göndör hajával Chaplinre emlékeztetett. Váratlanul felpillantott, nem volt időm elkapni a fejem, csak a tekintetem tévedt a mögötte lévő festményre, mintha abban gyönyörködnék. Elnyomtam a csikket, s botomra támaszkodva elindultam a kijárat felé a szőnyeggel borított, mégis nyikorgó parkettán. Visszaérve a szobába ledőltem, de nem számítottam arra, hogy el tudok aludni. Mikor kinyitottam a szemem, olyan sötét volt, hogy mozdulni sem mertem. Nyilván felhő takarta a Holdat. Aztán apró fénypontokat véltem felfedezni magam körül: két pirosat, egy ritmikusan felvillanó kéket és egy diszkrét narancssárgát. Elektromos tárgyak készenléti állapotát jelző fények. Elméletben kórházban vagyok. Próbáltam visszaemlékezni, mit álmodhattam, elég nagy zagyvaságot. Egy hülye rigmus valahogyan a fejemben maradt:
Boncasztalon sárga szőrök
hajladoztak jobbfelé,
megfordult a szél, s a szőrök
lengedeztek balfelé.
Poldi bácsi csak akkor hagyta abba a futást, amikor összeesett. A víz elfogyott a lába alól, a járat szűkült, aztán fölfedezte az emberi kéz nyomait. Ez kihozta a beszűkült tudatállapotból. Tudta, hogy eltévedt, de látta, van remény: ahol egyszer ember járt, ott járni is fog. Éhes volt, de Kolumbuszra gondolt, aki nem fordult vissza, amikor ételkészletének a fele elfogyott. Az eszébe sem jutott, hogy nála semmiféle készlet nincs. Poldi bácsi későbbi meséiben ezt a helyet sóbányának nevezte. Arra ment, amerre a nyomok mutattak, ment, fáradtság nélkül, kíváncsisággal telve, amikor hangokat hallott: ütemes kattogást, a gépzajt azonban emberi kiáltások szaggatott hangja kísérte. Poldi bácsi minden erejét összeszedve futni kezdett a hang irányába. Ő is kiáltozott, emberi hang nem fér ki erősebben senki torkán. Látta, hogy több ember szalad felé, megállt, s bevárta őket. Egy nagyon magas férfi ért hozzá elsőként, leguggolt, hogy egy magasságban legyen a feje Poldi bácsiéval, s idegen nyelven kérdezett valamit. Poldi bácsi nem tudta, ilyenkor mit lehet tenni, leguggolt ő is. Az idegen szavakat nem értette, csak a mondat kérdőhangsúlyát érzékelte. A férfi hosszan nézett rá. Ritkás borostája volt, mintha fagyott tollpihék ragadtak volna az arcára. Közben odaért egy fiatal nő is, ölelő karja láttán Poldi bácsi elpityeredett.Az idegenek pokrócokkal betakarták, és Poldi bácsi a jótékony melegben elaludt.
Szerda van az órám szerint: megúsztam a tegnapot. Fölkeltem, de nem gyújtottam villanyt, nehogy Eunike meglásson. A sötétben tapogatózva kilincs akadt a kezembe. Nem a kórterem ajtaja lehet, az a fejemnél van. Kinyitottam, s amikor a szemem megszokta a hirtelen fényt, megláttam a szanitereket. Vécé is volt, nem ám angolvécé, hanem német: minden automata. Elvégeztem a sürgőset, majd a csap alá tartottam a kezem. Lassan indult a simogató langyos víz, mely aztán zuhanyzásra csábított. Körbenézve láttam, hogy nincs kamera, ledobtam átizzadt kórházi hálóruhámat. Svédzuhanyt vettem, bár nem szándékosan: amint a sampon a fejemen volt, elkezdett ömleni a hideg víz. A radiátorra dobott törölközőkbe tekertem magam, kifelé menet le akartam oltani a villanyt, de a szenzorkapcsoló hangosan berregni kezdett, a fény nem aludt ki, csak akkor, mikor az afrikai (talán amhara) nővér a szobába lépett. Megnyugtattam: csak a kapcsolót vétettem el. Kedves mosollyal kihátrált. Már nem volt értelme sötétben lennem, fölkapcsoltam az asztali lámpát. Az asztal mellett vettem észre az utazótáskám, talán Lipi bá hozta ide. Poldi bácsi kért arra, hogy így szólítsam. Kivettem az Asust, s mivel elég nagy jelerősséggel kapcsolódtam a netre, fölmentem a Facebookra. Beütöttem a keresőbe a dr szókezdetet, mire fél Magyarország bejelentkezett. Posztoltam egy gyorsat, reflektáltam is, miközben az érintetteknek üzenetet írtam az érkezésemről, de orvosi tanácsot nem sikerült kapnom. Az Asus mellett találtam egy micro-USB kábelt, elkezdtem tölteni az Optimust. Rámentem a Google Mapsra: útvonalat terveztem. Ha nem akarom Poldi bácsit berúgva szállítani, lassan kell reggeliznem. Ismerve az öreg tempóját, ez inkább brunch lesz. Cigarettát kívántam újra, és a honvágy is megérkezett a pálpusztai sajt illatának emlékével. Az ablaknyitás jutott eszembe, ez szokatlan a német szállodákban, úgy gondoltam, inkább klímáznak. Kihajoltam, az ablakot magamra húzva meggyújtottam a cigarettát, de a felénél leköptem és elpöcköltem. Csúnya dolog, mégsem tehettem a vécékagylóba, túl sterilnek tűnt. Mikor meggyőztem magam arról, hogy nincs füstszag a kórszobában, becsuktam az ablakot, és visszafeküdtem a bizalmatlan takarót magamra húzva. Az Asus képernyővédője bekapcsolt közben: nézegettem az új Opel-kollekciót, talán ez altathatott el.A gyerekkoromról álmodtam: gyöngyökkel, amiket a cúgos cipőmben találtam. Szétgurultak a folyosón szanaszét, néhány egy régi stafírungos láda alatt keresett menedéket, a legtöbbje a falépcsőn csilingelt a mélybe. A bejárati ajtó felől halványkék fénypászma szűrődött a kulcslyukon át a lépcsőházba. Telihold van: friss tavaszi illata volt az új álomnak.Korán ébredtem, éhes voltam, de első dolgom a felöltözés, nem tudtam pontosan, az osztályos orvos mikor látogat. Épp a szemüvegem tisztítottam, mikor halk, de határozott koppanást hallottam az ablak irányából. Nem láttam semmi szokatlant. Újból ráleheltem a lencsékre, majd törlőkendővel itattam fel a párát. Talán egy bogár volt, számára az üveg transzcendens tárgy: láthatatlan és rideg. Mint egy eltemetett holttest. Vércukrot mértem: 6.5, kicsit magas ahhoz képest, hogy nem ettem, de a Diaprelt reggeli előtt akartam bevenni.
 |
| A jezsuita kórház |
– Mintha engem nem – mormoltan félhangosan.
Gondoltam, útközben megvitatjuk Lipi bával a rokon ügyét, elvégre az ő fia. Mikor végeztem, Walsegg levelével, hibernáltam az Asust. A törökös arcvonású ápoló (vagy boy) megkérdezte, hogy elcsomagolhatja-e. Már bántam a tojáslopást, ráadásul a felvágottakról nem igazán volt semmi távoli elképzelésem, azért bólintottam. Munkáját azon a nyelven köszöntem meg, amit Poldi bácsitól tanultam: - Çok teşekkür ederim. Mosolyogva nyugtázta, kihátrálva kis híján fellökte az épp érkező Poldi bácsit. Az öreg szótlanul segített csomagolni, némaságának okára szeme csillogásából rájöttem: túl volt már a éhgyomorra ivott abszinton.
Mikor Poldi bácsi fölébredt, ismerős duruzsolást hallott: autóban ült, vagy inkább feküdt egy nagyon puha combú nő ölében. Kinézett az ablakon: Ankarában voltak, épp a Gari mellett haladtak el. Visszazuhant az autóba, s fölnézett. A vászontetőből arra következtetett, hogy terepjáróban ül. Rikkantást hallott, kereste a hang forrását, s megtalálta az előtte ülő férfi vállán a román zászló színeiben pompázó görbe csőrű madarat, félrehajtott fejjel érdeklődő szemmel vizsgálta Poldi bácsit, majd ismét rikkantott. A madár fölötti fej hátrafordult, s a hihetetlensárga hajú férfi Poldi bácsira mosolygott, majd megszólalt törökül:
- Szia. A nevem Papa. Genyó papa. Hová valósi vagy?
- Fevziyébe – felelte Poldi bácsi ijedten.
- És hogy kerültél a sóbányába?
- Hát, véletlenül...
Genyó papa mondott valamit a puha combú lánynak egy számára ismeretlen európai nyelven. Poldi bácsi hallott már a nagyapjától európai gyerekcsempészekről. Nem volt biztos abban, hogy ők azok, de elhatározta, hogy megszökik. Ha európaiak, biztosan Isztambul felé mennek. Poldi bácsi ezt az utat elég jól ismerte: nyaranta nagyapjával többször megtette. A zöld terepjárón nem európai feliratokat látott, de okos fiú volt: tudta, hogy ezek nem feltétlenül orosz betűk, lehetnek bolgárok is. Viszont bolgár autóról még sose hallott. A Göksu-kert közelében álltak meg. Poldi bácsi kiszállt, nyújtózkodott, de két-három férfikéz visszarakta a terepjáróba. A bezárt autóban Poldi bácsi magára maradt a borzalmas madárral.A papagáj hosszan nézett rá, majd a tó felé fordította a fejét. A Susuz gölu víztükrén vadkacsák úszkáltak, mindez a tavasz közeledtét jelentette. Poldi bácsi megtapogatta zsebeit, és megnyugodott, amikor megérezte élettelen kísérőtársát: a nagyapjától örökölt zsebkést.
 |
| Fevziye, Poldi bácsi szülőfaluja |
Poldi bácsi megtapogatta zsebeit, és megnyugodott, amikor megérezte élettelen kísérőtársát: a Nokia mobiltelefont. Hátratoltam az ülését, kelletlenül szállt be. A kocsi egy gyermek leheletének hangján jelezte, hogy indulásra kész. A Niebelungenstraße kirakatait bámulva lassan hajtottam a város Ausztriához tartozó részébe. Az aschachi hídon akartam átkelni, hogy Linz északi felébe érjek. Álmosan vezettem, sőt egy hosszabb egyenesnél gyors fejszámolással megállapítottam, hány másodpercet szunyókálhatok a kanyarig. Az őrangyalomat Nokia Lumia 800-nak hívták, ami Poldi bácsi zsebében fölrikoltott. Az öreg szintén felébredt, és borzalmas tájszólással csevegni kezdett vélhetően a fiával, unokahúgom férjével. Átkeltem a Duna jobb partjára már, amikor befejezték.
- A fiad?
- Aha, el van adósodva.
- Walsegg is ilyesmit írt, emailt kaptam tőle. Kinek tartozik?
- Mindenkinek. Michaelnek például vagy negyvenezer euróval.
- Michael Puchberg? Az kellemetlen...
Félórányi hallgatag kontempláló utazás után gurultam be Linzbe. Az Optimus segítségével megkerestem a Lindengassét és leparkoltam. Poldi bácsit beküldtem a KIKA áruház pizzériájába, s megkértem csomagoltasson el nekem is egy pepperónisat, valamint vegyen néhány tábla Rittert. Elindultam Maruschka mama hartmayrsiedlungi lakása felé. Az idő múlását platánok jelezték a Pflanzgasse külvárosi hangulatú házai előtt: mikor először jártam erre, még csak egy volt kivágva, most majd' minden másodiknak csak a tuskóját lehetett látni. Az alapzaj lecsökkent, a távoli erőmű zúgása megkülönbözhetetlenül keveredett össze idegrendszerem belső hangjaival. Később egy közeledő kutya neszére figyeltem fel. Míg a hangját hallottam kóbor kutyának véltem, amikor megláttam a gondozott szőrű ír szettert, kis csalódást éreztem. A gazdája is közeledett, természetesen ő volt a póráz végén. Nem volt okom aggodalomra, de azért átmentem a túloldalra, ahol egy túlsminkelt részeg néni ódon kabátjának csészealj nagyságú lakkozott csontgombját fényesítette. A kutya tudta az illemet, nem jött utánam. Befordultam Maruschka mama utcájába, azonnal megéreztem az Esterházy-rostélyos illatát.
Maruschka mama fecsegve fogadott, a konyhában ültetett le. A tűzhelyen zubogott a török kávé vize három csészét láttam, tehát a Mamának vendége van: a kisszobáját szokta kiadni átutazóknak. Komótosan ettem a rostélyost, a Mama is abbahagyta a fecsegést. A korai ebédre jól fog esni a kávéja, bementem hát a nappaliba, ahol egy magas szőke szemüveges fiatalember várakozott felemás cipőben.
- Ő Lickl György úr - mutatta be nekem Maruschka mama,
- Magyarországra utazik, arra gondoltam, talán el tudod vinni.
Kancellárnak kijáró protokollmosollyal nyújtottam kezet, s magam is bemutatkoztam.
- Idősebb vagyok: tegeződünk. Bécsig el tudom vinni, ha megfelel, de holnapután magam is Magyarországra megyek.
Szörnyű akcentussal elmondta, hogy ő siet, Bécsig is nagy segítség neki. Lassan kortyolgattam a kávémat, az ablakban észrevettem Poldi bácsi papagáját: épp egy cinegével barátkozott az üvegen keresztül. A papagáj még Poldi bácsinál is öregebb volt, gyerekkorában szerezte, mikor emberkereskedők fogságából megszökött: rémtörténet, majd egyszer elmesélem.
 |
| A cinegével barátkozó papagáj |
- Itt van? - húzta fel szemöldökét a mama.
- Igen. Beküldtem a Kikába, addig sem iszik.
- Ez itt harmincezer €uro - nyomott egy borítékot a kezembe
- Leopold ne tudjon róla.
-Miért nem banki átutalással segít a fián?
- A bankja azonnal benyelné.
Aztán elmondta, hogy utazni készül, kiadná addig a lakást, de nem bízik senkiben. A szőke fiatalember diszkréten hallgatott, így megkérdeztem, indulhatunk-e. Mivel Lickl útrakész volt, én a toalettre mentem, aztán magamra terítettem a kabátom. Ahogy a kocsikulcs után tapogattam egy csomagot éreztem a zsebemben: kis könyvecske lehet, Maruschka mama meglepetéseinek egyike. Magyarországi lakásomban külön polcot kaptak a tőle kapott kis imakönyvek. Sietnünk kellett, Poldi bácsi nyilván elég régóta várhat az autónál.
- Utoljára Rudolf Nurejev várakoztatott meg ennyire - fakadt ki.
- Ez meg ki?
Bemutattam neki új útitársunkat, Poldi bácsi félrehallotta a nevét:
- Hogy mondta? György Ligeti?
- Lickl - válaszolta a fiú, majd beült a jobb hátsó ülésre.A hídra vezető út le volt zárva, ezért a Freistädter Sraße érintésével mentem Obernbergen irányába. A Pleschinger tó víztükrén vadkacsák úszkáltak, ez a tavasz közeledtét jelentette. A Steyregger-hídon mentem vissza az ipari negyed irányába és az Optimus segítségével becélozam az A1 autópályára felvezető Mautstraßet. Poldi bácsi egy átlag zsebméretet meghaladó nagyságú laposüveget vett ki a zakójából, kupakját lecsavarozta, amitől erős borókaillat kezdett terjengeni az Amperában. Hátrafordulva megkínálta útitársunkat, aki elfogadta, s nagyot kortyolt a tepsinek tátszó ezüstveretes tartályból. Tulajdonképpen örültem, hogy nem ánizsillat terjengett, mert az rakit jelentett volna, amitől Poldi bácsi röfögve elalélna. Lickl sem lehetett kezdő a piálásban, mert az első korty után megállapította, hogy Gordon's gint iszik Schweppes tonickal hosszabítva. Poldi bácsi a koktélba Bayer-Aspirin pezsgőtablettát dobott, hogy megelőzze a koktél mellékhatását: a migrénes fejfájást. A rosébort is szódabikarbónávak szokta inni, "egészségügyi okok miatt"- ahogy egyszer kifejtette. Halkan figyelmeztettem, hogy talán a próbára kéne már koncentrálnia, erre rögtön elkezdte szidni Joseph Eyblert, a karmesterét. Hosszú indulatos gin-tonictől fűtött monológ kezdődött. Hosszú indulatos gin-tonictól fűtött monológ kezdődött. Bekapcsoltam az Optimus diktafonját: hülyeséggel kevert filózásait külön mappában tárolom. A gines butykos a hátsó ülésen maradt.
Poldi bácsi már elfelejtette, hogy nem is oly rég egy sóbányában vacogott. A nap rásütött a terepjáró vászontetejére, s egyre melegebb volt. Ennek leginkább a papagáj örült: elégedetten kurrogott, üvegszemei megmerevedtek, s csak a fejével együtt tudta mozgatni: így nézett hol Poldi bácsira kifejezéstelenül, hol pedig a Susuz-tavi vadkacsákra, vágyakozással telve. Poldi bácsi előhalászta nagyapja agancsnyelű bicskáját. Nézegette egy darabig: a rücskös nyele kedvenc felhőire emlékeztette, melyből a legtöbb tudását szerezte. A kicsorbult élű penge rézágyba csukódott, így nem rozsdásodott be. A fiúnak mégis nehezére esett kinyitni. Mikor engedett a laprugó, s kipattant a penge, az alacsony horizontú téli nap egy villanást tükrözött a papagáj felé. A kismadár néhány szárnycsapással válaszolt a fényre, leesett az üléstámláról, de nem röppent vissza, elégedetten szurkálta a padlózaton talált döner çekirdek szemeket. Poldi bácsi megpróbálta a pengét a vászontetőbe döfni, de vagy az ereje volt kevés, vagy nagyon erős anyagból készülhetet: páncélozott vászontető. De mintha a vezetőülés fölött vékonyabb lenne az anyag: Poldi bácsi fölmászott az ülésre, hátha eléri. A papagáj abbahagyta a szotyolázást és a műszerfalra ugrott szárnyai segítségével, hogy közelről szemlélje a szabadulási kísérletet. Ám a penge elcsúszott az anyagon, Poldi bácsi a kormánykerékre esett: a madár arrébb rebbent. A gyerek visszamászott a hátsó ülésre, zihálva próbált gondolkodni. Váratlanul közeledő hangok hallatszottak, Poldi bácsi gyorsan visszacsattintotta a bicska pengéjét, s a ruhája rejtekébe dugta. Genyó papa érkezett meg három részeg nővel. Bemutatta a hölygyeknek Poldi bácsit, aki nem tudta a nevüket megjegyezni. Az Első hölgy ült a kormányhoz, Poldi bácsit is előre zavarták. A Második és a Harmadik hölgy hátul vihorászott Genyó papával, aki dicsekedve mesélte, hogyan mentette ki Poldi bácsit a sóbányából. Kissé túlszínezte a történetet, még egy mérgeskígyó is szóba került, amely megtámadta volna Poldi bácsit, de a hős Genyó szembeszált vele. Genyó papa olyan hangosan és gyorsan beszélt, hogy Poldi bácsi a felhőibe menekült. Észre sem vette, hogy az Első hölgy bekurblizta a motort, visszaült a kormányhoz és elindultak a városközpont felé. Genyó papa egy füles-fonottas palackból kínálta a kurvákat, de a fecsegést abbahagyta: egy lakatot rágcsált.
- Minden karmester a zene ellensége - beszélt Poldi bácsiból a borókakoktél - , persze a világ nem annyira fekete-fehér, hogy ki lehessen jelenteni: vannak jó és rossz karmesterek. Karmesterek vannak, nem is régóta: a XIX. század elején kezdődött. Amikor egyre nagyobb zenekarok lettek. A zenekaroknak olyan nagy mértékű tagbővülése, mely már a közös játékakaratot veszélyeztette. Érted? Addig a zenekart a maestro al cembalo, Kappelmeister, vagy mi a faszom irányította a hangszere mellől. De az nem volt dirigálás! Sepp még hangszeren sem játszik, épp akkora a zongoratudása, mint egy brácsásnak.
- Eybler jó brácsás - vetettem közbe.
- Na jó, de tudod kiből lesz brácsás? Abból aki nem elég jó hegedűs, de még nem teljesen hülye. Vagy abból, aki jó hegedűs, de teljesen hülye. Eybler szerintem ez utóbbi. Még Louis Spohr is gyakran vett hegedűt a kezébe, a maga korában. Természetesen nem a hangszerjátékot hiányolom a karmesterektől, bár zongorával sokkal könnyebb partitúrát tanulni, mint csak olvasva, de a zongora nem reguláris zenekari hangszer. Abból lesz karmester, aki hangszerjátékra alkalmatlan.
- Eybler jó brácsás - ismételtem.
- Jóni jó. Azt a látszatot kelti, hogy mindenhez ért. Olyan mint a Victorinox bicska: mindent tud, de azonkívül semmit. A nagyravágyó zenészből, abból lesz a karmester. Vagy zeneszerzőből. De az igazi zeneszerző nem balettozik egy zenekar előtt, hanem egésznap a monitor előtt görnyed. A zenész meg gyakorol.
- Gyakorolni csak a középszerűek szoktak... - mondtam kissé provokatív gúnnyal.
- Na! Ez Eybler dumája. És te beveszed? Sajnos a próbákhoz is így áll. Minden próba félóra szünettel kezdődik nála. És szónokol. de nem a zenéről ám! Arisztotelészről, baszki. És ha lebarmolo, azt mondja, hogy antiszemita vagyok. Én, a katolikus bajor-török!
- A törökök nem szeretik a görögöket - szakítottam félbe.- Történelmi, meg vallási okokból. Gyerekkorodban te is moszlim voltál...
-A fenét. Gyerekkoromban semmi nem voltam. Még leginkább szabadkőműves. A görögökkel meg semmi bajom, csak a nyálas drámáikat utáltam. Főleg ezt az Ariszto izé kratát.
- Arisztotelész nem drámaíró volt - pirítottam rá.
- Akkor költő, vagy matematikus. Nem mindegy? Felőlem az ENSZ-főtitkár is lehet. Ne ne zavarja a köreimet. Főleg ne a zenémet.
- Szóval Sepp Eybler? - tereltem vissza.
- Teljesen hülye. Tudod mit csinált? Egy reklámfilmet magáról. A filmben megkéri a bécsi közönséget, hogy legyenek ők a világ legjobb közönsége. Mintha nem azok lennének. Felszólította őket, hogy koncert alatt ne köhögjenek. Felfogod?Korlátlan hatalma van: nem csak a tempóról, dinamikáról, hanem emberi sorsokról, illetve egzisztenciákról dönt. Cérnaszálon lógatja őket a semmi fölött. Zsarolja a zenészeimer, de nálam is bepróbálkozik. Ő mondja meg nekem, mit csinálok rosszul és jól, mintha a Kurier kritikusa lenne. Emlékszel az első szörnyetegre, Hans von Bülowra? Hozzá köthető a mondás: "a tenor nem ember, hanem betegség". Nem hangfaj, hanem elmeállapot baszki. És ezeknek a Eybler-féléknek ő a példaképe. Ráadásul állandóan azt veti a szememre, hogy miket írnak rólam a bulvárlapok. Ahelyett, hogy azzal foglalkozna, miket írok neki én. Jó, nem minden karmester ilyen habitusú, de a legtöbbje mégis a diktátor. A legtöbbje. Nem egy zenekart láttam úgy próbálni, hogy megfélemlített zenészek teljesítik a karmesterek parancsait. Eybler egy földesúrba bújtatott maffiózó, még akkor is, ha igaza van. Kingfisher.
Poldi bácsi monológjait diktafonra szoktam venni: az öreg spiccesen nagyon szabadszájú, sőt kifejezetten pimasz. Az iménti kifakadása nem volt túl épületes: a dolgok későbbi folyásának könnyebb megértése miatt jegyeztem le.Poldi bácsi észrevehette, hogy szunyókálok a volánnál, és tovább folytatta dühkitörését félig hátrafordulva Licklnek. Így közvetlenül a jobb fülem mellett szitkozódott, a fokozódó stresszt a sebesség növelésével próbáltam ellensúlyozni. Az Ampera az alvázba épített hatalmas lítium akkumulátor súlya miatt elég lomha autó, épp csak érinteni tudja a százhatvanat. Ennél a sebességnél nagyobb az üzemanyagfogyasztás is, de ahogy egyre keletebbre tart az ember Európában, úgy csökken az egy négyzetkilométerre eső konnektorok száma, ezért az első pihenőnél befordultam a parkolóba. Én a klozett felé vettem az irányt, Poldibá és a nyakigláb Lickl a benzinkút kávézójában ültek le.
Kissé csípős februári késődélután volt, kezem zsibbadása már fájt a hidegtől, mégsem mentem útitársaim után. Az üvegfalon át láttam a két árnyat: Poldi bácsit a padlizsánfejével és a legelésző zsiráf lezser pózában Licklt, amint irgalmatlan mennyíségű alkoholt tankolnak be. Hátatfordítottam az épületnek, s leültem egy fapadra, melynek támlarészéről még a kérget sem trávolították el, könyöklője viszont neobarokk műgonddal volt kifaragva. Felnéztem a Duna túloldalán magasodó ködborította hegyre, a tetején fölsejlett a melki apátság kivilágított épületegyüttese, mely fölött hófelhők gomolyogtak. Sosem mentem föl oda, de mindig áltattam magam, talán majd visszafelé, de ma már tudtam, a visszafeléhez az kell, hogy odafelé is legyen. Az pedig nem lesz. A hideg visszakényszerített az autóba, megnéztem a töltöttségi szintet. Poldi bácsi papírszatyrából előkotortam a megmerevedett pepperónis pizzaszeletet és lassan falatozni kezdtem. Mikor befejeztem, úgy gondoltam tovább kéne menni, bár a töltésjelző mutatójaa zöld és a piros határán állt. Vettem hát húsz liter benzint. A kocsiban a négyütemű motor csak arra szolgált, hogy a generátort pörgesse. Kiszálltam és bementem az épületbe fizetni. Mivel a pepperóni eléggé égette a nyelőcsövem, vettem egy kis üveg Null komma Josefet. Poldi bácsiék előtt tíz százalékos (extra strong) egyliteres Faxe sörösdobozokat láttam, jeleztem feléjük, hogy indulnék.
Nem vártam tőlük semmilyen visszajelzést: azt hiszem elég határozott voltam, bár nem én sietek, s az én időm nem drága. Visszapakoltam a kocsiba az elektromos csatlakozók keserves hosszúságú alkatrészeit, majd beültem a volán elé (vagy mögé, nem tudom). Megszúrtam magam: nem vot aggasztó a vércukrom. Ezeket a várakozásokat el tudtam tölteni alvással általában, most viszont inkább küzdöttem az álmosággal. Végre megjelentek: ha csak az árnyaikat nézem, asszociálhatok egy viharban imbolygó egyárbocosra. Lickl volt az árboc árnyéka, Scholl papa (akkor neveztem így, mikor gúnyoltam) pedig a hajóé. A továbbindulás fékezéssel kezdődött: Lickl kabátalja maradt az ajtón kívül. Poldi bácsi hagyta, hogy bekössem, Lickl viszont izgatott beszédhang-kezdeményezéseket adott ki madából: talán az abbahagyott diskurzust akarta folytatni, de Poldi bácsi bezárkózva némán nézett maga elé. Kicsit melegítenem kellet, nem tudtam, milyen állapotban van az Opel. Irigykedve emlékeztem gyermekkorom Kapitän tipusára, mely megrázkódott, mikor a püspök sofőrje ráadta a gyújtást. Jó harminc kilométert haladtunk teljes csendben, mikor Lickl megszólított. Kiderült: nem véletlenül van velünk. Tudta kicsoda Poldi bácsi, szerencsére nem tudta, hogy ki vagyok én: a szószátyár Maruschka mama diszkrécióján meglepődtem. Viszont jól esett Lickl érdeklődése. Néha kerestem a szemeit a visszapillantóban, ám ő maga elé nézett, mint egy gyónó. Lickl Pécsen tanult, amin meglepődtem, de nem kezdtem el azonnal közös ismerősőket keresnni: mint volt fiatal tudtam, hogy ez az idősebbek beszédelterelő taktikája. Hagytam, hadd mondja a magáét, néha egy-egy álkérdést vetettem közbe, így adtam tudtára, hogy figyelek rá. Még eljutott a tudatomig, hogy útitársam valami alternatív együttesben basszusgitáros, vagy billentyűs. De már rég nem a kocsiban voltam. Pécsen járt az eszem, a régi haverokon, csajokon. Eszembe jutottak a kamaszkori házibulik, azóta meghalt vagy eltűnt emberek. És a gyerekeim, akik ott élnek. Ábrándozásomból a madárhang zökkentett ki: Poldi bácsi a fia kalitkában tartott seregélyének hangját használta telefoncsengőhangnak.
A terepjáró az Ulus Meydani közepén állt meg az új szobor mellett. Genyó papa elaludt a két hölgy között, akik viszont a volánnál ülő harmadiknak adtak utsasításszerű mondatokat. Poldi bácsi jobbján ülő lány kiparancsolta a fiút a kocsiból, gesztusaival arra biztatta, hogy fusson. Poldi bácsi meg is indult a Citadele szálló felé. Futás közben hangos rikácsolást hallott a feje fölött: Genyó papagája tartott vele. Kiáltozást is hallott, hátranézett, őt üldözik-e, de csak az a lány futott utána, aki kiengedte a kocsiból. Poldi bácsi bevárta, s bár a lány erősen integetett, a fiú csak a futástól ide-oda ringó melleit nézte. Mikor beérte Poldi bácsit egy postabélyegnél alig nagyobb csomagocskát nyomott a fiú kezébe, majd eltűnt, mintha dzsinn lett volna. Poldi bácsi még látta piros sapkás kormányőrők vették körbe a tér közepén parkoló terepjárót, ez méginkább menekülésre ösztökélte. Tudta, hogy a gyorsabbnál is gyorsabbnak kell lennie, viszont nem tudta, milyen irányba legyen gyors. A Citadele felé már nem mert menekülni, az irányból érkeztek a térre a katonák. Felnézett az égre, de nem hogy segítő felhőt nem látott, gonoszat sem. Észrevette Genyó papa madarát: egy ablakpárkányról röppent egy erkélyre, majd tovább egy másikra. Poldi bácsi követni kezdte. A papagáj ablakró faágra és kiszögellésekre röppent, nem volt annyra gyors, hogy Poldi bácsinak futnia kelljen, de élénk gyalogtempót azért megkívánt. Mikor kiért a főútra Poldi bácsi szem elől vesztette a madarat, de nem is volt rá szüksége, tudta, mely irányba kell mennie, hogy Isztambulba érjen. A főút forgalma biztonságérzetet adott neki, így kényelmesen sétált. Azon gondolkodott, hogyan juthatna el a pályaudvarig. Egy utcai árus árva koldusfiúnak vélte (az is volt), és egy hatalmas lepényt nyomott a kezébe. Poldi bácsi megköszönte és tovább ment Isztambul felé. Az útjába eső kis terecskéket körbejátta, hátha talál magának valami hasznosat. Talált is: egy kőpadot. A fiú a pad alá fészkelte magát és dideregve elaludt. Ám nem tudta kipihenni magát, hamar fölfedezték a kis terecskén játszadozó gyerekek szülei. Egy hajlott hátú őszbajuszú bácsi az unokáját kísérte, aki rábeszélte Poldi bácsit, aludjon náluk. A hajlott hátú a házában Poldi bácsit egy ötven körüli hölgyre bízta, akit Semának hívtak. Sema megmosdatta e gyereket, tiszta ruhát kapott,s kerített egy vászonzsákot Poldi bácsi kincseinek: a lény megmaradt részének, nagyapja bicskájának, és a kis csomagnak, amit az Első hölgytől kapott. Az asszony a saját szobájában vetett neki ágyat, s Poldi bácsi be tudta fejezni eddigi élete legnehezebb napját.
Poldi bácsi alélva ült, a telefonja viszon oly hangosan szólt, hogy kénytelen voltam felrázni. Az öreg elkezdett kapkodni és indulatos káromkodásba kezdett: senki sem szereti ha fölébresztik. Az eddig eseménytelen útszakasz begyorsult, Poldi bácsi a telefonba ordítozott, Lickl idétlenül vigyorgó szája kikandikált két térde közül, én meg próbaáltam kitalálni, melyik sávba kell sorolnom, hogy a bécsi belvárosba érjek. Természetesen rosszul választottam sávot, mire Poldibá megkért, tegyem ki Wienerwaldnél, onnantól taxival megy tovább, megkérdeztem a kosaras kinézetű alternatívot is, de Lickl némi megkönnyebbülésemre azt mondta, neki tökéletesen jó, ha Schwechatnál teszem ki. Mikor a Wienrwald megállóhoz értünk Poldi bácsi kiszállt, csak a kabátját vitte magával, minden mást a kocsiban hagyott, miután megbeszéltük a találkozót a holnapi próbára. Licklnek átadtam a névjegykártyámat azzal, hogy felhív majd és én is keresni fogom, mivel nem kizárt, hogy néhány héten belül Pécsre utazom. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, mikor megszabadultam Lickltől is, lefordultam a Rohrauba vezető országútra, s lecsökkentettem a sebességet az eddigi felére. Rohrauban a Schloßtaverne étterem felé gurultam, reménykedve abban, hogy ott találok egy ismerősömre, aki nem számít rám.
Kicuccoltam a kocsiból és a botomra támaszkodva nem kis feltűnést keltve mentem be a pogácsaszagú helyiségbe, mindenki felém fordult, csak éppen az nem, akivel találkozni akartam. Leültem egy kétszemélyes asztalhoz, étlapot kértem meg egy citromos Gössert: ha el is kell vezetnem Bécsbe, az még belefér. Bár nagyon kívántam valami dús ételt a sörhöz, végül pisztrángot rendeltem vinaigrettes krumpliágyon: könnyű vacsora nehéz álomhoz.A salátával piszmogtam már, mikor leült.
- Itt alszol? - kérdezte.
- Jó lenne. Holnap Bécsbe kéne mennem, de itt hagynám az autót. El tudod intézni?
- Persze, de nálam is van egy üres szoba.
- Most jobb lenne a szálloda. - mondtam, és átcsúsztattam neki Maruschka mama küldeményét.
- Nem vagy felelős a vejed léhaságáért. Amúgy meg ráért volna: én nem követeltem tőle semmit.
- Wallsegg másképp látja, Michael. És nem a vejem: nagyapám ükunokáit neveli. Bele sem merek gondolni, mi történik, ha kiszolgáltatott állapotában Walsegghez fordul. De más bajok is vannak: Leopold Scholl volt az útitársam és komplett gyűlöletbeszédet tartott Joseph Eybler ellen, eléggé balkáni stílusban. A szakmai kompetenciáját szidta, de szerintem más van a dolgok mögött.
-Eyblerrel valóban vannak problémák, - nézett rám szúrós szemekkel - de nem vagyok felhatalmazva, hogy beszéljek. Találkozol vele holnap?
- Igen, úgy tervezem. De bizonyos dolgokat, én sem mondhatok el.
Puchberg megértően bólintott és londinert hívott, akinek elmondtam, mi a teendő az autómmal. Fölajánlotta, hogy másnap bevisz Bécsbe, majd az asztalához invitált. Fáradtságra hivatkozva elutasítottam, pedig nem akárkik ültek a híres asztalnál: Michael Haydn pepijét véltem fölfedezni, a kis tömzsi kopasz pedig Michael Taxas, a low-tech építész. Ingeborg Bachmann ezt az asztalt nevezte a Hárommihályok asztalának, anyámhoz írt leveleiben. Vágytam is volna értelmes társaságra, különösen így, hogy bizalmatlanságot szítottam magam ellen, de mindenképpen esélyt kellett adnom az alvásnak. A rohraui kastély egyik padlásszobája volt a kedvenc búvóhelyem azon a környéken. Mindenemet egy nagy fotelba dobáltam, a zuhanyozás volt a legfontosabb: lassan kezdődik az esti lábfájás, és aztán már elég nehézkes lesz minden apró mozgás is. Nem tudtam felszabadultan pancsolni: Sepp Eybleren járt az eszem. Magányos ember, nem nagyon tudjuk mivel tölti a szabadidejét, rossz nyelvek szerint egy bárban brácsázott valahol Wachauban, ahová homoszexuálisok jártak. Poldi bácsi bármennyire is tiszteli mások gondolatait, a belénevelt homofóbiát nem tudja legyőzni. Ugyanakkor a tizenkéttagú kamarazenekarában nem játszhat nőnemű zenész, és amiatt vette fel Eyblert, mert az ő elképzeléseibe sem fértek el a nők. A nőgyűlöletükben viszont nem voltak egyformák: a délceg Eybler a nők számára megközelíthetetlen volt, Poldi bácsinak viszont hébe-hóba voltak flörtjei, alkalmi szeretői. Poldi bácsi délutáni röfögése, és Puchberg megjegyzése azt sejtette, hogv valamilyen módón meg akarnak szabadulni Sepptől, jóllehet a szerződése év végéig szól. Ennek beláthatalan következményei lehetnek: Eybler az együttes motorja. Ő tárgyal a koncertszervezőkkel és a szponzorokkal is, ő írja a pályázatokat, sokoldalú és tekintélyes művész, aki operaházak ajánlatait utasította vissza a kamarazenélés kedvéért.Ledőltem az ósdi sezlonra, mely felsóhajtott a súlyomtól, mint egy vitorláshajó amikor pöfföt kap. Szeretek az ágyban tevékenykedni, jóllehet otthonaimban nem tartok ágyat: a földön fekszem matracokon. Fekve olvasok, írok, gondolkozom, sőt fekve eszem, amúgy római módra. Külső szemlélő ebből a mérhetetlen lustaságomra következtethet. Pedig rendkívül bonyolult dolgokat meg lehet oldani ebben a pozícióban. A tél végtelensége és az utóbbi napok stresszei elvette a kedvem egy nagyon bonyolult feladat megoldásától: összegubancolódott a telefonom töltőzsinórja a laptopomhoz tartozó kábelekkel és mindkettőhöz tartozó fülhallgatók madzagaival. Valahogy megoldottam, hogy a kábelek végeit a megfelelő helyre illesszem, de a kiszámíthatatlanul gyönyörű gubanc fekvőhelyem jelentős részét elfoglalta. Félálomban mentem föl a facebookra, de nem tudtam a képernyőre figyelni. Ahhoz sem volt erőm, hogy a villanyt lekapcsoljam, értelmetlenül bámultam a plafonra. A szobám szemben lévő sarkaiban két pók kánonban fonta hálóit, talán azért, hogy engem gyönyörködtessenek. Az aprólékos imitációs játék láttán lelassultak a gondolataim: a levegőt is lassan vettem, igyekeztem észrevétlen maradni. Mereven bámultam tevékenységüket, közben a gyerekeim páros játékaira gondoltam. A csillogó pókhálók fényét néha megszakította egy-egy porszem. Kósza árnyékokat is láttam a falon.
Összekuporodva nyugtalanul aludtam el.
Ha tudtam is aludni, akkor azt álmodhattam hogy nem tudok: Laokón már az ébredés után jutott eszembe a lábamra tekeredett füllhalgatózsínórról. A laptopot bekapcsolva hagytam, s a telefont a laptopra csatlakoztatva töltöttem, de a töltöötségi szint kevesebbet jelzett, mint előző este: ki tudja mi történhetett az éjjel. Elalvás előtt illetve ébredés után szeretek leginkább dolgozni, most a nikotinéhség adott jó okot arra, hogy ne kezdjek azonnal írni. Február idusa van és épp két napja nem haltam meg: a dohányzás önvizsgálatra késztet. Aztán eszembe jutott Schikaneder egy sora: Der Holle Rache kocht in meinem Herzen. Attól tartottam, hogy a mai napom nehezebb lesz, mint a tegnapelőtti.
Poldi bácsi arra ébredt, hogy odakinn róla beszélnek: Sema hangját hallotta és egy hangjából ítélve fiatal férfit, aki szerint őt az ankarai árvaházba kell vinni. Sema ezzel szemben azon a véleményen volt, hogy meg kell keresni a fiú isztambuli rokonait, hiszen oda készült. A férfi szerint ilyen fiatal gyerekek nem szoktak pénz és elemózsia nélkül ekkora utat megtenni, pláne nem egyedül. Ráadásul a férfi kijelentette, hogy szerinte Poldi bácsi szökik a szüleitől. Sema erre azt mondta, talán szülei sincsenek, mire a férfi azzal válaszolt: akkor annál inkább az árvaházban a helye. Poldi bácsi szülei eltűnntek a háborúban: apja a frontról nem tért vissza, anyját szovjet katonák hurcolták el. Sema szerint Poldi bácsinak náluk kellene maradnia míg kitavaszodik, a férfi viszont hajthatatlan volt. Poldi bácsi ismerte az árvaházat majd' egy évet töltött ott, miekőtt nagyszülei magukhoz vették. Tudta, onnan nem fog megszökni. Ha mégis sikerülne, kutyás katonák és a rendőrség kerestetné. Bár voltak az árvaházban jó élményei is különösen egy Paladin Vuk nevű horvát fiúra emlékezett, és a jóságos tekintetű kapuőrre, aki megtanította hogyan lehet a felhőkből olvasni. Úgy döntött, hogy elfogadja a sorsát, ha mást nem tehet. De ha tehet, akkor tesz is. Kitervelte hogyan fog Sema bizalmába férkőzni és gondolatainak felhői olyan szívszorító történetté álltak össze, melynek csakis egy isztambuli utazás lehet a vége. Kiment abba a helyiségbe, ahol a hangokat hallotta, s legnagyobb rémületére Sema mellett egy katonatiszt állt. Sema látta a fiú ijedelmét és magához ölelte Poldi bácsit, majd bemutatta a katonatisztnek. Kiderült, ő a velayete babası, a családfő. Poldi bácsi nem tudta megjegezni a nevét: görögös név, Mono valami izé, talán Sztratosz, későbbi elbeszéléseiben Móni úrnak hívta. Illedelmesen bemutatkozott, majd asztalhoz ült, mert Sema reggelire invitálta őket. Minketten faggatták, szegény fiú nem tudta, hogy egyen vagy válaszoljon. Poldi bácsit úgy nevelte nagyapja, hogy evés közben nem szabad beszélni, ezért inkább evett. Mire Sena és a katonatiszt egymással kezdtek vitába. Poldi bácsi fülelt, hátha elkap egy-egy fontos pillanatot, mely a hazugságában segítheti. Aztán mikor jóllakott, elkezdte. Hagyta, hogy belekérdezzenek, sőt a kérdések további kacskaringókra késztették. A számítása bevált: története végén Sema a könnyeit törölgette, a katona pedig a torkát köszörülte. Mindketten azt mondták segítenek neki. Kérték, hogy ebédeljen velük, s maradhat addig amíg megoldást találnak. Poldi bácsinak azért voltak kétségei, hogy nem Isztambul lesz ebből, hanem ankarai árvaház, de úgy érezte időt nyert, örömében legszívesebben dalra fakadt volna. Visszament a kisszobába és a dervisek harci táncát kezdte járni: széttárt karokkal körbe-körbe és visszafordulva, egy-két lépéssel előre majd hátra táncolt, s újra forgott. Szájával puskák és ágyúk hangját utánozta, nagyapja emiatt nevezte ezt a táncot durrogásnak. Poldi bácsi mindig akkor táncolt ilyet, mikor unatkozott, most azomban örömében táncolt. Kifulladáskor lerogyott az ágyra, magához olelte új kincsét: a ruha alá rejthető bőrzsákocskát. Kibontotta, ellenőrizte a tartalmát: a lepény még nem száradt ki, a bizska rézfeje is ott csillogott a zsák sötétjében. És ott találta a kis csomagot, amit az Első hölgytől kapott, kibontatlanul. A gyermeki kíváncsiság nem hagyta, hogy a zsákot összezárja, benyúlt a csomagért és kibontotta:: Egy szétnyitható fára festett képet talált, mely egy gyönyörű szőke európai lányt ábrázolt. Poldi bácsi átszellemülten nézte, szemétől egyre távolabb tartotta, majd énekelni kezdett.
A bajok, akárcsak tegnapelőtt már a fürdőszobában elkezdődtek. Boroválkozás közben a homlokomon vágtam meg magam. Egy különösen hosszú sárga szőrkinövést vettem észre a bal szemöldökömön, amit pengével, próbáltam lenyesni, hiszen a Hauer leszedte volna a teljes szemöldököm. Kis sebtapaszt tettem a vérszivárgás helyére, ha a homlokomba fésülöm a hajam, nem lesz feltűnő: mitesszernek elmegy. A zuhanyzóban kezdtem a hátfájást érezni, a tegnapi huzatos autózás következményét. A hideg is szaladkált bennem, hőemelkedésem lehet. Ausztriában az influenza nem szegény embernek való, szerencsére Mosonmagyaróvár a közelben van. Felöltözés után lementem a reggelizőhekyisgbe, de csakegy kávéra vágytam. Aszpartam helyett curot dobtam bele, kivittem a bejárat elé, hogy cigarettára gyújthassak. A boy megkérdezte, kihozhatja-e a reggelit, megköszöntem, de csak egy hamutálat kértem. Épp elnyomtam a csikket, mikor befordult Puchner mélybordó Aston Martinja.
- Kipattant egy szikra a fejedből?- nézett a tapaszra.
-Nagyon vicces- morogtam. - Borotválkoztam.
-A homlokodon? - vihogott.
-Részegen borotválkoztam.
Úgy gondoltam ez a magyarázat mégiscsak hihetőbb Puchner számára, mint a mitesszer. Puchner munkaruhában volt: sötét öltöny, olasz fazonú fekete cipő (Lorenzo da Ponte ajándéka), és az autójához passzoló ing és nyakkendő, smaragdbetétes aranytűvel. Elmondta, nehéz napja lesz, nem biztos hogy vissza tud szállítani. Mondtam, hogy engem Scholl fog visszahozni: nálam van a kelléktára. Igéretemet vette, hogy együtt ebédelünk Bécsben, majd telefonon megrendelte a fácánt. Mikor beértünk Bécsbe, Puchberg bekapcsolta a zenelejátszóját: a Lés Preludest bömböltette. Ez volt a háttérzene a szlalomozáshoz: úgy közlekedett, mint egy speed motoros, jobbra-balra előzőtt, makulátlanra dukkózott kocsija csak néhány centire lehetett némelyik megelőzőttől. A Mexikanerplatzon tett ki, ahol egy lengyel bisztróban káposztás pirogot tudtam reggelizni. Aktatáskám szíját a vállamra vetve indultam a Midimal próbatermének irányába.
A Midimal érdekes felállású zenekar: egy vonósötös (a kvartett nagybőgővel egészült ki) egy fúvósötös (kürt helyett harsonával) egy zongora és egy ütőhangszeres zenész. Mindannyian több hangszeren játszottak, volt hogy a vonósokból állt össze egy blockflöte kvintett. A zenekarban vendégzenészek is játszottak (többnyire énekszólisták) és állandó külsősökkel lépnek fel. Külsősnek számított az együttesben Joseph Eybler, aki szerződéses zenész volt, karmesteri és brácsásfeladatokat látott el, de az önkormányzat kulturális bizottságának tagjaként sikeresen lobbizott a zenekar érdekében. Erre azét volt nagy szükség, mert a bécsi zenei elit nem fogadta be a zenekart, tulajdonképpen az undergroundhoz tartoztak. Jómagam, talán a tiszteletbeli külsősökhöz tartoztam: műsorszerkesztéstől a dokumentálásig mindenféle segédmunkát rámbíztak. A zenekar egyik fontos munkatársa volt az indiai származású (Poldi bácsi szerint cigány) hangmérnök. A közösséghez tartozott a zenekar törzsközönsége és holdudvara: kocsmákban merengő zugfilozófusok, cinikus szociológusok, egy drogfüggő orvosházaspár és hasonszőrű barátaik, valamint viszonylag sok önmagába forduló egyetemista. Csupa sérült ember. Még a megalomán és hedonista ügyvéd, a mecénás Michael Puchberg volt valamennyire szalonképes közülük. A zenekari hierarchia sem volt erős támasza az együttes zavartalan működésének: A fuvolista Poldi bácsi és hegedűművész fia voltak a vezéregyéniségek: állandó konfliktusaik folytonosan mérgezték a jó munka alapfeltételeit. Joseph Eybler mahleri szigorral irányította a zenekart, ám épp a szigora miatt nem volt senki kedvence. Puchberg nem vett részt a zenekaron belüli hatalmi versengésekben, de néha elképesztő kéréseit bőkezűsége miatt kellet teljesíteni: előfordult, hogy Michael Párizsba rendelte a zenekart, ahol egy étteremben kellet szalonzenélniük, mivel az ügyvéd így akarta elkápráztatni, a társaságában lévő hölygyet.
A zenekar repertoárja az amerikai minimalistákra alapult, néha régebbi műveket is elővettek (Bach rejtvénykánonjait), de a zenekari tagok kompozícióit is műsoron tartották. Különösen termékeny volt a két alkoholista: Poldi bácsi és Theophil a fia, aki mennyiségben is, minőségben is (piálásban is) gyakran felülmúlta apját. És igazán jólesett, amikor tőlem is bemutattak egy dilettáns darabot: szabadidőmben komponálgattam.
Mikor beértem az egykori légópincéből kialakított különleges akusztikájú próbaterembe Totó a nagybőgős fogadott azzal, hogy a mai próbának eddig 40 € bevétele van: hárman is hiányoznak, pedig a munkaidő 10 perce elkezdődött. Valamikor az én ötletem volt, hogy a késők fizessenek annyi eurót, amennyit késnek. Ma Poldi bácsi, a fia valamint Sepp Eybler volt késésben. A negyedik késő én voltam, átadtam Totónak a tíz eurót. Pillanatok alatt átláttam, hogy a tanácstalan zenészek fölött a vezetők hiánya miatt basáskodhatok, és elkezdtem intézkedni. Poldi bácsi küldött ugyan egy sms-t a titkárnak, hogy magas láza van. Megkértem, válaszoljon a nevemben (nekem nincs osztrák sim kártyám), hogy az én lázam is magas, mégis itt vagyok. Bementem a kottatárba és kinyomtattam két korrepetítori particellát, majd megbeszéltem a zongoristával, próbáljon a jelenlévő fúvosokkal egy órát, addig a vonósok a földszinti büfében pihenhetnek, s majd helyet cserélnek a fúvósokkal. Én elindultam Sepp lakása felé. Sepp bizonyos tekintetben ultrakonzervatí volt:se mobiltelefont nem használt, az autóvezetést bűnnek tartotta, de biciklire se ült fel. Viszont volt egy elavult órmótlan Atari számítógépe, amin a kottaszerkesztő programon és a levelezőprogramon kívül nem használt semmit. Bár rég jártam nála, emlékeztem a kapunyitó kódjára: 48-56-104, a két magyar szabadságharc és a mentők. Eybler a padlástérben lakott egy olyan szűk lakásban, hogy görnyedve kellet közlekednie, ezért folyton az ágyában tartózkodott, talán emiatt is lett szimpatikus nekem. Bár egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkoztunk, merevségéből csak az otthonában tudott felengedni. Valaha házibulizós lehetett, aki szeretne az otthonában társasági életet élni, de a legtöbb látogatóját elriasztotta a lakása: nem nem rendetlenség, hanem pedáns rend miatt éreztem magam kínosan, mikor meglátogattam. Emlékszem egyszer megengedte, hogy rágyújthassak, ám minden hamupöccintésnél kicserélte a hamutartót. És az a szörnyű sárga plüssnyúl, mely a redőmentesen bevetett ágyát uralta. Elég sok ellentmondás volt Eyblerben, de magával szemben is következetesen szigorú volt: hírhedett böjtjeit inkább önsanyargatásnak nevezném. gyakran láttam rajta a depresszió és az egykedvűség jeleit. Nem tudtam, hogy alapállásból cinikus, avagy szerzett dekadenciával szemlélte a világot. Tulajdonképpen nem is volt kedvem szorosabb kapcsolatba lépni vele, néha szándékolt titokzatosság manírjaival próbált tetszelegni. Lépcsőztem tehát fölfelé, a lift zörögve ereszkedett lefelé. Nem szerettem ezeket az órmótlan utólag automatizált kovácsoltvas lifteket, komótósan gyalogoltam tehát. A padlástérben töksötét volt, előkotortam a telefonomat, azzal világítottam. Nem hallottam a villanyóra búgását, tehát elutazhatott. Leültem a legfelső lépcsőfokra, és egy cetlire ráfirkantottam, a telefonszámom. Mindig visszahív ha üzenetet hagyok neki, de most olyan előérzetem támadt, hogy fölöslegesen üzenek. Kettéhajtottam a cetlit, a telefonled fényét az ajtajára irányítottam, a postanyílást keresve. Aztán észrevettem az ajtón a hatósági pecsétet.
Sema és Móni úr döbbenten hallgatták a szomszéd szobából átszűrődő gyerekéneket. Amikor abbahagyta, sokáig hallgattak.
-Ez a fiú keresztény - törte meg a csendet Móni úr. -Ilyen dallamokat csak keresztének énekelnek.
-Miért ne énekelhetne? -védte Sema: - Nem biztos, hogy keresztény, csak azért mert énekel. De felőlem keresztény is lehet. Megmondta Atatürk is, hogy a keresztények nem ellenségeink. És a te egyiptomi barátod? Az is keresztény...
-Milyen barátom?- tiltakozott Móni úr.
-Hát a Sarasate, vagy hogyishívják. Tudod, az a nagyon mély hangon dörmögő.
- Ő kopt, azok nem énekelnek ilyeneket. - mondta Móni úr majd suttogni kezdett.
Poldi bácsi azt hitte lebukott, mikor Móni úr suttogóra fogta, nyugtatgatta magát, hátha nem vették észre hogy hallgatózik. Nem tudta mi vár rá, de a vilajet iskolájában kicsúfolták, ha ő Jézusról beszélt. Tovább hallgatózótt, talán elcsíp még valamit, még hallotta, hogy a katona azt mondja, hogy rendes török gyereket nem hívnak Leopoldnak, aztán a hangok eltávolodtak. Poldi bácsi elég sokat szenvedett a neve miatt és visszaemlékezett, milyen jókat mulattak nagyapjával az ő nevén, mikor elmesélte, hogy más nyelveken nem lehetett eldönteni, férfi, avagy női nevet kapott a dédszülőktől. Poldi bácsi nagyapjának első neve Gyula volt. De bántotta, hogy a katonatiszt nem tartja őt igazi török gyereknek a neve miatt. Végül úgy zárta le magában a sérelmet, hogy rendes török katonát nem hívnak Móni úrnak se. Visszahúzodott tehát a szoba sötétjébe és várt. A sötéttől az ő fejében is sötét gondolatok kavarogtak: épp a Halált próbálta elképzelni, mikor halk, de határozott koppanást hallott az ablak irányából. Poldi bácsi odakapta a fejét, de nem látott semmi szokatlant. Az ablakhoz ment és rálehelt, majd a zsebkendőjével itatta fel a párát. Talán egy bogár volt, számára az üveg transzcendens tárgy: láthatatlan és rideg. Mint egy eltemetett holttest. Elhátrált az ablaktók vissza a szoba mély kriptahangulatába. Próbálta elképzelni a sorsát, de nem jutottak eszébe gondolatok a jövőről, csak zagyva foszlányok a múltból. Megkordult a gyomra, amikor újból hallotta a koppanást, s ezúttal egy árny is elsuhant az ablak előtt. Dzsinnek talán, gondolta a fiú és tovább töprengett.
Csak a földszinten lakó szlovák nénit tudtam szóra bírni. Elmondta, hogy egy szakasz rendőr vitte el Seppet hajnalban. Nem volt megbilincselve és a kabátját se vitte magával. Nem tud arról, hogy házkutatás lett volna, pedig a a lakás lezárása erre utalt. Nem tudja, hogy voltak-e tanúk, viszont Puchberg nem sokkal a rendőrők után érkezett. Ezen meglepődtem és alig vártam az ebédidőt. A Kurrentgasse felé vettem az irányt Puchberg a Restaurant Ofenloch különtermében foglalt asztalt délután egytől. Nem siettem, egy jó óra volt még vissza a délelőttből. Előbb a Volksgarten, majd a Rathauspark mellet sétáltam el, de lassabban járt az idő, mint én. Érezni lehetett a tavasz közeledtét: noha nem volt tavaszias a hőmérséklet, de már feltűnt egy lány miniszoknyában. Jobb dolgom nem lévén, utána mentem, de nem tudtam tartani vele a tempót. Próbáltam gyorsítani, még láttam, hogy az enyhe szellő fellibbenti fenekéről a szoknyát, aztán eltűnt. A platánok alatti kerthelyiségben a vendéglős a székeket pakolta, az asztalra tett zenegépből mélabús tangó hallatszott. A nyitásra készülő bátor tulaj intett, foglaljak helyet. Mivel épp nálam volt egy ínséges időkre tartogatott havanna-szivar, gondoltam itt az alkalom, és ristrettót rendeltem hozzá. Fázósan összehúztam kopott ballonkabátomat, mikor láttam, nem vagyok egyedül. A behemót Költő a WC melletti asztalnál ült, szemmel láthatóan hivatását gyakorolva: egy üres papírlap és egy teletöltött boroskancsó fölött révetegen bámult a semmibe. Elkezdtem utánozni, de sehogyan sem tudtam olyan poétikusan merengeni ahogy ő. Kértem egy dupla rumot a szimpla kávéhoz. Komótosan pöfékeltem, kívülálló azt hihette, hogy szundítok. A lecsukott szemmel valójában az izgatottságomat akartam eltakarni. Mibe keveredhetett Eybler? Miért nem mondta el reggel Puhcberg egyáltalán azt, hogy éjjel a városban járt? Hová tűnt Scholl? Ezek kavarogtak a fejemben, s a rum sem tudott megnyugtatni. Elkezdtem a zsebemben kotorászni aprópénz után, és beleakadt a kezem Maruschka mama csomagjába. Leszedtem a szalagot róla, kíváncsi voltam, hogy az újszövetség melyik passzusát könyvjelzőzte be nekem a kedves öregassszony. Ám nem a Biblia, és nem is Missale vagy egyéb imakönyv lapult a selyempapírban. hanem egy gyerektenyérnyi szétnyitható lakkozott falap, melynek belső oldalán egy festmény Maruschka mamát ábrázolta igencsak zsenge leánykorában. A fatábla jobb oldalán ismeretlen írásjeleket, kalligráfiákat véstek. A kép kétségkívül régi darab volt, talán valami életigazságot tartalmazhatott, ez jellemző volt a nénire: minduntalan mások mondataiban vélte felismerni a saját igazát. Legfőbb forrása az Újszövetség volt, valamint a Zsoltárok könyve. Ez a műtárgy viszont semmiféle áhítatot nem hozott elő belőlem: a képről a fiatal lány pajkosan, szinte már kacéran tekintett rám.Nem teljesen értettem, miért adta nekem ezt a kétségkívül családi ereklyét, aztán eszembe jutott, talán Maruschka mama is a halál közelében van. Talán képtelen végrendeletet írni és így akar maradandó jeleket hagyni. Mivel fáztam, intettem a bátor vendéglősnek a számlát kérve. A wc melletti asztalnál ülő bernáthegyi is lehúzta a borát, s utána hatalmasat ordított. Bécs azért szeretnivaló város, mert feltehetően ott a legmagasabb az egy négyzetkilométerre eső őrültek száma. Fizetés után továbbindultam a Kurrentgasse irányába. Azt hittem előbb fogk megérkezni, de Puchberg a Kronen Zeitung délutáni példánya mögé bújva ült a különteremben. A címlapról Eybler nézett velem farkasszemet.
-Külföldről érkezett bejelentés Eybler ellen.- kezdte Michael. Egy kollégámtól kaptam fülest, hogy házkutatás lesz nála, ezért bejöttem Bécsbe, hátha segíteni tudok. A házkutatási engedélyt illegális drogbirtoklás gyanúja miatt adták ki, de kábítószert nem találtak. Találtak viszont gyermekpornót. Azonnal felmerült bennem, hogy meghekkelték,de ezt nehéz lett volna bizonyítanom: részben én vagyok Eybler munkáltatója, tisztában vagyok az anyagi helyzetével: nem érdemes zsarolni. Egyébként beismerő vallomást tett. Valami azonban nem stimmel: a pornófilmek tegnap és tegnapelőtt kerültek a gépére. Eybler mindkét napon próbált, ez a zsarolós verziót igazolja. Tudja ugyan vezérelni a letöltést a telefonjáról, de annyi ideje se lehetett, hogy egyáltalán megnézze. Természetesen a telefonját is lefoglalták, ez is része az eljárásnak.Most azon dolgozom, hogy ne kerüljön előzetesbe.
-Te elég sokat vesztettél azon, hogy lemondta a kanadai turnét.- töprengtem a fácánragu levesembe mélyülve.
- Drága barátom, az én bevételemnek csak elenyésző része származik a zenekartól.-felelte. - Meg kell gyorsítanom az orvosszakértőket, inkább zárt osztályra vitetem, de nem kerülhet előzetesbe, mert ott megölik.
- Megkened az orvosokat?
-Azt is megtehetném, de nem lesz rá szükség. Eybler többször került ellenmondásba a vallomástételkor. Vagy fedez valakit, vagy kóros hazudozó. Remélem az utóbbi, mert ez lehet tudatszűküléses betegség tünete.
-Ha kiderül az ártatlansága, visszafogadjuk a zenekarba?
-Igen. Nem férnek össze Schollal, de inkább őt küldöm nyugdíjba, minthogy veszni hagyjak egy ilyen értékes zenészt, mint Joseph. A te feladatod most egy karmester és egy fuvolista felkutatása és szerződtetése, a kelet-európai turnét nem mondhatjuk le.
- Fuvolista? Miért, már nyugdíjaztad Leopoldot?
-Még nem. Tegnap annyira berúgott afiával, hogy beleesett a liftaknába. Koponyaalapi törés, egy ideig nem számíthatunk rá. Ha mozgásképes lesz, akkor bejárhat a próbákra, de nem léphet fel többé. Ha felépült nyugdíjba megy, már rég elmúlt hetvenöt.
Poldi bácsi az én számításaim szerint a nyolcvanon is túl van, de annyi vitalitással, amennyivel ő rendelkezik, nem lehet csak úgy kisétálni a világból. Az ,hogy nélkülöznöm kell, kilátástalanná tette a terveimet. Bár az eredeti tervem szerint nekem most egy proszektúra hűtőszekrényében kellene feküdnöm. Nem volt semmi elképzelésem azon kívül, hogy az öreget Bécsbe hozom. Arra gondoltam, talán eltölt itt annyit, hogy néhány napra Magyarországra menjek, aztán az öreget visszavittem volna Bajorországba. És hogy utána mit akartam csinálni, nem tudom. Az ajándékba kapott fölösleges idő kitöltésének tervszerűtlensége nagyobb kínokat ígért, mint a testi nyavajáim bármelyike. A zsebemben megrezzent a telefon, de Puchberg társaságában nem akartam mással foglalkozni.
- Nyugodtan vedd fel. -mondta.
- Csak a tőzsdealkalmazás figyelmeztet, hogy pozíciót kell zárnom.
- Hát zárj. Mivel kereskedsz?
- Devizapárokkal. De többnyire veszítek: haszontalan szenvedély.
- Ha hasznos lenne, már nem is lenne szenvedély.- mosolygott Puchberg.
- Azt hiszem néhány napot, itt kell töltenem. Bécsben nem akarnék megszállni, drága és korlátozva is vagyok.
- Rohrauban addig maradhatsz ameddig akarsz.
- Köszönöm, számomra viszont elég ingerszegény. Környékbeli kisvárosra gondoltam.
- Hainburg, Eisenstadt?
- Nem tudom, talán Hainburg. De Sopron is eszembe jutott...
Még váltottunk néhány semmitmondó gondolatot, aztán Puchbergenek mennie kellet. Én kértem egy sört, és magamba mélyedtem. Nagyon sokára vettem észre, hogy valaki megállt az asztalomnál.
folytköv.
<photo id="2" />
<photo id="3" />
